Súlyszivárvány -olvasó
Súlyszivárvány
Pynchonnál a „legváratlanabb” helyzetek
ben sasszéz be egy szong vagy versike,
hamint a 30-as-50-es évek cékategóriás
tömegfilmjeinek dramaturgiája szerint.
mégpedig a háború , történetesen, amit Második Világháborúnak nevezünk, ismeretlen vetületei fölött ível.
Irodalmi metszésből: Ott folytatja, ahol James Joyce (továbbiakban JJ) abbahagyta az Ulyssesben. Mármint zeneileg. Történetek foglalata is, még átívelő Titokzatos Figura is van, Laszlo Jamf , akit a vége-leltárban aztán Pynchon egyszerűen nemlétezőnek és érdektelennek nyilvánít.
Előszöris javallataim:
Adjuk meg magunkat a szövegáradatnak. Mint motorversenyző a bukásban, ne ellenkezzünk a gravitációval, ne támasszunk ki, ne álljunk ellen, hagyjuk görögni magunkat, mint farönk, ne vegyünk komolyan semmi támpontot (én pl megelégedéssel vettem tudomásul a félmondatot, amivel a Laszlo Jamf vonalat Pynchon a végleltárban elintézte: úgy volt vele, a ricsajban úgyse hiányzik már senkinek). Ha nem értjük, sebaj, haladjunk, az első olvasás úgyis csupán tájékoztató jellegű. JJ olvasásával is így van az ember, jólérezte magát biztos az öreg, míg írta, isten éltette ezért. A szomorúság, ami JJ vagy Pynchon e könyve olvasásakor elfog, hasonlatos, mint amit kisfiúkoromban éreztem a pénzbedobós dodzsemben: jaj, hamarosan elfogy. Csakhogy Pynchonnál van tovább. Az Ulyssesnél nem éreztem azt, hogy innen lehetséges tovább, Dead End tábla várt az út végén ( kétoldalt hirtelen girlandszerűen lépcsőház senderedik le a semmiből, pisztonfuvolmányos esztrád, táncoslábúlányok plimm, bonvivámsasszé slutty, sétabot plamm és máris csasztuskáz a betétdal [mert az amerikaimozinéző képtelen elviselni 10 percnél több prózát egyhuzamban] -ez viszont Pynchon, de ugyanazzal a karikírrel, mint Sztravinszkij zenéjében az idézetek).
Itt pedig a folytatás lényege: Pynchon pecsvörkjében egy-egy kép hyperreális. Tudományosan pontos. Mi már bekapcsolt gép mellett is olvashatjuk, a Mindenhatoooo segedelmével, valamint van Pynchon Olvasói Klub, ismeretlen testvéreink cetlizéseiket gépbevitték, ha a magyarszövegt gumiszerűen kissé –mert kénytelen vagyok- széjjelhúzom, nagyjából passzolnak is pl Laszlo Jamf nevének előfordulásai. Erővel kell arra gondolnom, hogy Pynchon még nem a Mindenhatoooo segítségével hoaxálta össze nemlétezőtudását, hanem alkarja nehéz lexikonok telefonkönyvszerű böngészőolvasásán popeyesedhetett ki. (Én, mint Benyegyikt a Kssz!-ben, lényegében MINDENT elolvasok, ami olvasható, még a szórólapokat is a bankban, mielőtt papírhajót hajtogatok belőlük s a csiszolt műkőóceánon hussshhh… Valamint TP dolgozott a Boeing-nek, nyilvánvalóan ismert ötvenhatos magyar emigránsokat, bár marháskodik Transylvániával és a románokkal, még Erdélyről is tud valamit, beszélt svábokkal, akik megélték a Nagy Szekerezést közvetlen a hitleráj végétől A Potsdami Döntés következményeiig… –és után és így és tovább. Vannak valóbani magyar alakok, mint Rózsi bácsi, és megismerhetjük a magyarakcentus lényegét. Pynchont ugyanaz motiválhatta a magyar szálak behúzásában, mint Joyce-ot. A magyar idegen, egzotikus és ismeretlen, van a magyartudósnak egy kabaréfigurája, afféle, mint a Hűűlye Ejnstejn a Kócos , amerikában nyilván feltűnt egyeseknek, hogy a blúcsip tudományos kitörésekben [pollution – a szerk kieg.] mindig előbukkan egy magyar, aki persze feltétlenül zsidó. Valamennyire elégtétellel tölt el, hogy az orosz, mint egzotikum, nem kap sokkal nagyobb részt a szövetben, éppenséggel a Csicserin név jutott Pynchon eszébe, ami miatt aztán idétlen magyarázkodással is tartozni érzi magát, mintegy fél oldalon. (Viszont a Birodalom [mármint az orosz –a szerk kieg.] hosszú oldalakat kap, többekközött a türkökről való lexikális ismeretei villannak meg a regény egén, mitnemondjak, jatagánként. Apropó jatagán, a faszfejre faragott banán, mint címlapmarketingelem a magyar kiadásban, hát evva’, ezt kell szeretni, akit izgat, húsz forintért írok neki egy marketingmagyarázatot, amivel indokolni lehet a faszbanánt, igen, vannak pornográf részletek, sőt, ötikszes perverziók, például fekalofíl búvárkodás, ami ráadásul még a végeleltárban is előfordítja az ember gáláját. Igen, és a Fan Club kap Volkswagen-t is, meg jónéhány A Pynchon Műveken Átvonuló Motívum-ot.)
Mennyivel másabb olvasata volt ennek a könyvnek elsőkiadásakor. Mint a V2 valóban, elébb a robbanás s aztán az érkezés hangjai. (Jimi Hendrix 1970-ben halt meg, s 1967. februárjában már a londoni stúdióban készített fordítósfelvételeket, amikben először a lecsengés s aztán csak a húrokba csapások, spékelve feedback-kel. A DÖRRenés után az ujjbegyek VÍJJantása. )
Sok-sok nő szeretne magának egy takaros kis, ámde ELEVEN! f't, bizonyos esetekre praktikusat.Nos, e regény hasonló funkciójú lehetne, de nem fér a zsebembe.
A bele-belefáradó utast itt is kéjélvezetek várják pihenésképpen, lányoknak való nemdirektpornó bonyodalmas átképzeléseket igénylően meg síkfantáziájú férfiaknak szántak, rendes filmbetétek, bisex és a már említett fekalofil. Európaiolvasónak már uncsi a kötelező prae-másodikvilágháborúsnagyregénymotívum, a Német Birodalmi Bisex [ a nácizmus látens homosex’ jelenség, a kincstári nőgyűlöletet csak enyhén oldották az apró Reistch kisasszony hőstettei –a szerk kieg] Megkönnyebbülés volt számomra, hogy a Günther legalább nem gróf Pynchonnál, mint általában a buzi nácitisztek az európai nagyregényekben. Van máshol is ilyen lecsekkolás a regényben, megfelelés az elvársoknak, majd sokkal beljebb vagy három-négy sorban utal a Dora láger történetéből az ismert vége-képekre. Mások is rádüböröghetnek arra, hogy ez történelmiregény is, rémes, mennyire sikerül Pynchonnak a jelen, politikaiidejű haladványban ábrázolnia, a percrőlpercre élő ember felől, a Potsdami Konferencia kivilágított villáit éjszaka az árnyas utcák, a víz felől, különösen heves volt az a hullabűzös tavasz, orrunkba csap a sebtiben föltolólapozott romok mészpora, mondom, hypernaturális koronkint ez a regény.
Előedzés nélkül neki se vágjunk a Súlyszivárványnak. Ami Joycenál az Ifjúkori Önarckép, az a magyar olvasónál lehet a ’Kiáltás’ [ A 49-es tétel kiáltása, megjelent először az Európa kiadónál 1990-ben, szintén Széky János fordításában, majd a Magvető is piacra dobta, helyesen, a Súlyszivárvány előtt] .
Senkit ne riasszon, de e regény foltonkint (de 20 oldalas foltokra is gondoljanak!) verszövegzete prózára kivetítve mintegy százezer oldalt tenne ki. A Súlyszivárványhoz képest hamvas és pöttyös lányregény a ’Kiáltás’. Azzal a bajom az volt még az ötödik-hatodik olvasásában is, fogtam, zsebbevaló, vékonyka, mindjárt vége. A Súlyszivárvány esetében megnyugtat a könyv tömege, fekve nehézséges olvasni, a könyököm ki kell támasztanom egy kis Monster Inc mercsöndájzigpárnán, sőt, asztalnál ülve olvasom harmadát. Vén olvasásmániás faszoknak való ez a könyv, nem is tudom, hogy irodalmunk vonata kerekeinek pumpálói hogy bírnak el vele, mármint fizikailag, az ő ványadt izmaikkal.
JJ sehova se vezet, a Wake-et nem is vágyom elolvasni, a kis minta ugyan megvan de egy tökre nem érdekel. Lehet végeket állítani, ott van Cage műve, aztán Ligeti metronómszimfóniája, de ezek perszonális végek, egyébként a szekér szalad. Pynchonnál ez a törekvés hiányzik, ezért rokonszenves nekem, mint Sztravinszkij [vagy Prokofjev ]. Pynchon nemhogy új sávokat nyit a lehetségesbe (a történelmiregény műfajában új távlatokat) de megsemmisítő életerővel reális is. Boldog vagyok ezzel a könyvvel, rájárhatok még, amíg élek.
Szükségesek pedig: 3-5 órás időtömbeket írtam elsőhevületemben, de ez nem Hamvas Karneválja, aminek olvasást fizikailag bírni lehet (pl napernyő alatt tengerparton) féldélelőtt s egész délután is. Így utólag módosítanom kell jegyzetemet, bevallom, másfélórás etapokban bírtam már csak a vége-kétharmadát. Ragadványos cetlikék, kb gyufacimke méretűek, nem a spórolás végett, hanem a salátaság vitt rá, hogy negyedeljem ezeket, ha ráfért a grafitkufirc. Angolultudóknak pedig a Fun Club segít, többszáz olvasat üledéke. (Közismert, hogy a bölcsészek, amit végképen soha-soha nem olvasnak el, az az Ulysses, mert ennek a leggazdagabb a puskairodalma, és aki beszopja [itt: elhiszi –a szerk kieg.] az Odüsszeusz vonalat, az 20-30 oldal elolvasásával szigorlatozhat is az Ulyssesből.
A Két Világháború-ban betöltött feladat az amerikaitörténelem főpillérjeit cementálja át. Mi, a hálátlan európai dögök a sajáttörténetünkkel bíbelődünk itt, mit tudunk mi arról, hogy fiúk tízezreinek egyetemikarrierjét metszette el és más tízereknek is (közöttük pl Sal Paradise-nak) megteremtette, vagy hogy éltek férfi nélkül az amerikai nők 1943 után. Nem szopogattunk fancsalipofikával kamuédességeket, mint a világháborúsgyerekek, algazselét műcukorral, meg ilyesmit. Még húsz éves sem volt A Hiv. Tört. , amikor a két csapás belemosott erősen a Nimbuszba, a ’Vágóhíd és a 22-es. A harmadik ez volt (készen 1972-re lett –a szerk kieg), ez a csapás, amit itt mér Pynchon, azonban fedett. Ha kihúzom a szálat, hogy ti. Werner von Braun és kollégái a háború végnapjaiban szépen átálltak az amcsikhoz, akik összepakolták a cuccost, és azt a fószert, aki 1942-44-ben sok-sok áttétellel (ezeket leltárszerűen silabizálhatjuk) rettegtette a derék londoni lakosságot, átpatriálta, 1961-ben már fogadta Kennedy elnök is, mondhatni, szinte összefutottak Rietsch kisasszonnyal, akit szintén. Szó nincsen itt történelmiigazságtételről! Az emberek fölött volt A Háború története, kb úgy, mint a rakéták története is, nagyjából annyit tudhatunk a ma is a viszonyokról, mint a V-rakéták üzemanyagproblémáiról. Igen, és még a Kövér Fiú [ A KövérEmber és a KisFiú, a kétféle atombomba 1945. augusztus 6. ill 8-án] is felbukkan , de nem erőlteti az író azt, hogy felismerjük. (Igen igen, létezik egy pynchon-olvasói illem, miszerint oldalszámmal támasztunk alá.) Sok író megkisérelte már, hogy ne a hivatalos vetületekben, hanem a percről-percre megélte felő, hétköznapokból ábrázolja a háborút. Már rögtön azután kiderült az, hogy odaát is emberből voltak (Irwing Shaw : Oroszlánkölykök). Ma ez annyira, amikor az új amerikai agitációsproaganda leiratoknak megfelelően most már kötelezően szerepel egy-egy nagygermán pozitív figura a nackók között is (és nem von Staufenberg!) , A Szövetségesek (már úgy értem, az Iraki Beavatkozást Támogatók) visszamenőlegesen egy-egy pozitív alakot delegálhatnak II. világháborús , de még I. világháborús történetekbe (még a kaiserliche légierőbe is alakul egy-egy lovagias pilóta). A Súlyszivárványból teljességgel hiányzik az a fajta történelemtudományos szemlélet, ami a győztesek szájaíze szerint foglaltatta össze a történet lényegét. Itt mindenki emberből van, történik, ami történik, és a lényeg, hogy megússzuk, és aki megússza, az megússza.
Annyira nem közhelyszerűen ismert, hogy a II. világháború gyönyörű ajándékai között a rakétaprogramon és a nejlonharisnyán jóvaltúl, de ott volt a drogok forradalma is. Old Bull Lee [William Borroughs] még sóhajtozhatott, hogy bezzegaszépidőkben drugstorek-ban váltott ki kokaint –a Súlyszivárvány későhippi olvasója csemegézhet a kokszos betéteken. (Most 2009. július 16-ika van, majd augusztus 4-én kerül piacra az új Pynchon regény, aminek témája a 60-as évek pszichedeliája. ja, tényleg! –a kokszon kélt pszichedelia. (vagyis az évezredek óta szokásos háborúutáni Üsd Ki Magad Hóttkokira katonai bulik, hát, a katonának meg a civil slepnek is tanképpen egymindegy, csak ártson, pitralon, ha más nincsen, benzingőz vagy ami esik, gyógyszerek a túlélőkészletből, mindig van egy vegyészsrác, akinek van tippje.
Ebből a könyvből se derül ki, ki volt az első űrhajós (a V elvileg nagyugrásra volt képes, azaz mondjuk egy 60 kilométeres magasságú fölívelésre és lezuhanásra, a hivatalos történet szerint kizárólag katonai célokkal foglalkoztak, mint ahogy a szintén hivatalos verzió szerint Werner von Braun Megbecsült Amerikai-ként az űrprogramon dolgozott (és akkor az amerikai hadirakétákat meg a Santa Cla dobta le a kéménykürtőjén, ugye, vagy a hálaadási pulykába vót belesütve, meglepi). Pynchon tippje egy nyomorult purcanat, még föl se ível s máris talpa felöl a Nap, annyi a Schwarzgerätnek. (Ismerve a katonailogikát, simán beadhatták a Nagy Ugrás-t katonaicélúnak a fejlesztők. Hivatalosan az első Nagy Ugrás 1951-ben volt, automata fényképfelvételekkel. )
Dramaturgiailag helyesen [bocsánat! –a szerk kérése] indul a regény, a robbanások, a Kiszámíthatatlan Gyilkos Rakéta (V. Woolf hálisten már meg sem érte…) , hogy majd akkor, amikor a rakétát mi is, az olvasók elkezdjük dédelgetni, szurkolunk a rakétának, sikerüljön [a Schwarzgerät kilövése?? –a szerk kérd.] Siker nincs, de nem számít, mert ám a történet pedig megvan. És ez a lényeg, hogy a türténet, legyen, igen.
A szerző búcsúzik a blogtertől ezzel a bejegyzésével, itt a kiadót bezárja. Viszlát máshol, egykor jó volt itt.
